41. - Let's train!

- E-li-sa-beth! – szaladt utánam Stéphanie az utcán. – Úgy volt, hogy beszélünk munka után. – nézett rám szidalmazón.

- Biztos most akarsz beszélni? – ásítottam.

- Hát, ha a Con-ról nem is, de a bandáról mindenféleképpen. Van egy olyan érzésem, hogy te tudsz valamit! – hajolt közel az arcomhoz gyanakodó tekintettel.

- Rendben. – emeltem fel a kezeim megadóan. – Ott voltam a koncerten.

- Igen? Kik játszottak? – csillogott a szeme.

- Lisander, Castiel, Nathaniel…

- Nathaniel. Őszintén szólva, valamiért nem bírom azt a srácon. Nem ismerem, de valahogy a hideg kiráz tőle. – borzongott bele a gondolatba.

- Néha tényleg idegesítő tud lenni. – nevettem. – De türelmes és segítőkész.

- Ismered személyesen? – lepődött meg.

- Egy suliba járunk, valamint…

- Értem, de akkor ki játszott basszusgitáron, ha nem Maxime? – vágott a szavamba.

- Látom, nem tudod türtőztetni magad. – sóhajtottam. – Én, én basszeroztam.

- Ne vi… Ez ko… Hihetetlen! – esett le az álla. – Mióta?

- Decemberben lettem beavatott tag.

- Egyszer látni akarom.

- Ha szeretnéd, adhatok VIP-jegyet.

- Ha eddig még nem mondtam volna: IMÁDLAK! – ugrott a nyakamba. – Ezért most hazakísérlek. Nem is, mostantól mindig hazakísérlek!

- E-ez igazán nem szükséges.

- Dehogynem! – ragadta meg a kezem, s már el is indult.

- Lehetetlen neked nemet mondani. – nevettem.

***

[2014. február 19.]

Reggel elhatároztam, hogy ma elmegyek Kim-el edzeni. A suliban kérdeztem Armin-t lenne-e kedve eljönni velem, de csak legyintett, és azt mondta, nem szeretne nekem nehézséget okozni. Igazán el van telve magától. Na de majd ha lenyomom…

Órák után hazaszaladtam, bepakoltam, s menetem is a megadott edzőterembe. A Kim által rajzolt térképet követve egy hatalmas üvegépület előtt lyukadtam ki. Kicsit vonakodva, ám határozottan benyitottam az ajtón. Megszeppenve néztem körül, s kétségbeesetten ismerős arc után kutattam. Hirtelen valaki megkocogtatta a vállam, s ijedten hátrafordultam.

- Elisabeth! Akkor jól gondoltam, hogy te vagy az. – mosolygott rám Max. – Te vagy az egyetlen ilyen pici lány, akit ismerek. – nézett végig rajtam.

- Nem szép dolog mások méreteivel viccelődni, csak azért mert neked ideális a magasságod (180 cm). – fontam karba a kezeim.

- Fájópont? – emelte fel egyik szemöldökét. Egy grimasszal válaszoltam.

- Nem számít. – sóhajtottam. – Nem tudod véletlenül, hol találom Kim-et?

- De, odakísérlek. És, mikor lesz a következő koncert?

- Március végén. Eljössz?

- Persze! Attól, hogy már nem zenélek, még a Grim Silence tagja maradok. Ezt nem vehetik el tőlem. – meredt a semmibe komoly arccal.

- Tényleg, hallottam, hogy valami baleseted volt.

- Igen. Eltörtem a jobb kezem. A műtét után pedig már nem voltak olyan mozgékonyak az ujjaim. – nevetett szomorúan.

- Hogy törted el a karod?

- Hát, ennek a másik szenvedélyem volt az okozója. Egy balul sikerült trükk és vége a zenei karriernek. De miután ez történt, teljesen a deszkázásnak életem, és azóta már profi vagyok. Amerikában sok új sráccal találkoztam, új trükköket tanultam. És minden versenyen taroltam. – az utolsó mondatnál elégedetten kihúzta magát. – Ráadásul, lekopogom, azóta egy balesetem sem volt.

- Hihetetlen. Egyszer mindenféleképpen meg kell néznem, hogyan deszkázol.

- Ha gondolod, taníthatok neked majd pár trükköt. De… – mért végig. – Előtte fittebbé kell válnod. Nagyon kis csontos vagy.

- Nem is! Nézd! – feszítettem be a bicepszem.

- Ezzel csak engem igazolsz. – röhögte el magát.

- Jól van, jól van! – sértődtem be. – Hol van Kim?

- Itt vagyok csajszi. – állt mellém az említett személy. – Azaz Duli-fuli. – csípett bele vigyorogva az arcomba.

- Kim! – morogtam.

- Okay! – emelte fel megadóan a kezeit. – Gyere Max, eddzünk.

- Mi? Velem mi lesz? – fordultam Kim felé kétségbeesetten. – Itt hagysz egyedül?

- Azt hitted én leszek az edződ? – nevette el magát. – Az enyéimnél jobb kezekbe adlak. Nézd csak! – fordította a fejem a ring felé, ahol két félmeztelen srác lefáslizott kezekkel és lábakkal, valamint fura sisakban püfölte egymást. A szőke srác kiütötte a másikat, felsegítette, majd kezet fogott vele, s megveregette a vállát.

- Szép volt Nath! – dobott neki egy törölközőt Kim, mikor kilépett a ringből.

- Kösz! – vette le a sisakot Nathaniel(!).

- Na-nathaniel?! – esett le az állam.

- Szia Elisabeth! Hát te? – törölte meg arcát a szőkeség, majd a nyakába tette a törülközőt.

- A kiscsaj erősebbé akar válni. – karolt át Kim. – Légy a mestere. – hajolt meg, hátba veregetett, majd Max-el együtt eloldalgott.

- Mi a célod?

- Le akarom nyomni Armin-t.

- Ezt hogy érted? – nézett kérdőn. – Miben?

- Hát, csak úgy. – vontam vállat. – Úgy képzelem el, hogy ellököm, lefogom a két karját, ráülök a lábaira, míg nem mozog. A szemébe nézek, majd az arcához közel hajolva, egy édes mosoly kíséretében azt súgom neki: „Nyertem!” Majd vadul megcsókolom. – mosolyogtam.

- O-oké! – nézett rám zavartan. – Először is melegítsünk be. Kövess, ifjú padavanom!

- Ne~! Star Wars-ból idézel? Nem néztem volna ki belőled. – mondtam meghökkenve.

- Sokan nem tudják, de szeretem a fantasy-t és a sci-fi-t.

- Hihetetlen! – a döbbenettől még mindig nem tudtam mást mondani. Azonban megpillantottam Nathaniel hátát, s az azon díszelgő hatalmas lila foltokat. – Mi történt a hátaddal.

- Oh, az? Azok csak… csak… sportsérülések. – vakarta a tarkóját. Ez hihetetlenül meggyőző volt Nath. Mindenesetre nem firtattam. Nem az én dolgom. Belementem a játékba.

- De ugye nekem nem lesznek ilyenjeim. – kezdtem el bökdösni az egyik padlizsánszínű foltot.

- Ne aggódj!

- Fáj? – folytattam a bökdösést.

- Nem különösebben, de kérlek hagy abba. – ragadta meg a csuklómat.

- Bocsi! Mivel kezdünk?

- Futás. – mutatott a futópadok irányába.

- Ez tök jó! Eddig még csak a tévében láttam ilyet. – szaladtam a gépek mellé, közben Nath szégyenkezve fogta a fejét. Tipikus „nem ismerem őt” arcot vágott. – Csak nem szégyellsz? – tettem csípőre a kezem.

- Dehogy is! Hihetetlenül aranyos, hogy ennyire lelkesedsz egy futópadért, de a helyedben nem reklámoznám egy edzőteremben, hogy eddig csak a tévében láttam ilyet. – nevetett.

- Rendben! – bólintottam határozottam.

- Akkor állj fel rá. – Követtem az utasítást. – Most elindítom, ne ijedj meg. Először csak sétálni fogsz, hogy belejöjj. – Bólintottam. Megnyomta a start gombot, a szalag pedig lassan elindult a lábam alatt. – Itt tudod szabályozni a tempót, itt látod eddig hány km-t tettél meg, itt pedig hogy hány perc telt el. – Bólintottam egyet megértésem jeléül. – Most felszállok a melletted lévő padra. Átadom az irányítást.

- Komoly itt hagysz?! – néztem kétségbeesetten a panelra.

- Mondom, melletted leszek. Ha baj lesz, csak átnyúlok. Rendben? – nevetett.

- Baj lesz? Milyen baj? – néztem rá hullafehér arccal.

- Ne aggódj már ennyit! Csak fuss! – nyomta meg párszor a plusz-gombot, amitől egyre gyorsabb és gyorsabb lett a szalag. Lassan felszállt a mellettem lévő padra, s ő is elkezdett futni. – Látod? Nincs semmi baj.

- Igaz. – mosolyogtam. Még!

40. - Ismeretlen ismerős

[2014. február 18.]

- Mi volt veled tegnap? Nem tudtalak elérni telefonon. – szakította meg a csendet Armin, míg a tízórainkat fogyasztottuk a suli háta mögött.

- Kutyát sétáltattam délután és csak lefekvésnél vettem észre, hogy lemerült a telefonom. – mondtam megilletődve. – Bocsi. – nyomtam egy puszit az arcára.

- Kutyát sétáltattál? – kerekedtek el a szemei. – Milyen kutyát?

- Castiel belga juhászát.

- K-kibékültetek? – tette el a szendvicse maradékát. – Mikor?

- Tegnap. – vontam össze a szemöldököm. – Csak nem féltékeny vagy? – vigyorodtam el.

- Dehogy is! – fordult el, de a piros füléből tudtam, hogy igazam van.

- A-r-mi~n! – öleltem át a nyakánál. – Tudom, hogy a fiúk büszkeségét sérti, ha aranyosnak hívják, de ez, ez iszonyat cuki! – pusziltam a nyakába, majd összeborzoltam a haját. Gyilkos tekintettel fordult felém, majd sóhajtott egy nagyot. – Nem kell aggódnod. Castiel-lel csak barátok vagyunk. Megbeszéltük, hogy nem fordul elő még egyszer olyasmi. Vagyis úgy-ahogy megbeszéltük. Csak bízz bennem!

- Nem veled van a baj. Én Castiel-ben nem bízom. Ha egyszer megtette, semmi nem akadályozza meg, hogy egy adandó alkalommal megismételje.

- Hát… majd ha legközelebb iszunk, akkor nem hagyom, hogy hazakísérjen. De akkor ott kell lenned. – mosolyogtam.

- Ez megoldható.

***

Suli után Castiel-lel és Lisander-rel dolgoztunk az új dalon. Lassan fél éve vagyok a banda tagja, de még sosem láttam egy dal születésének a menetét. Iszonyat izgalmas és megtisztelő volt, hogy én is segíthettem. Sajnos mennem kellett dolgozni, így félbehagytuk, de egész jól haladunk. Hazaszaladtam, elkészültem és mentem is a kávézóba.

Viszonylag időben érkeztem. Beköszöntem Camille-nek az irodába, hogy lássa, megjöttem, majd indultam átöltözni. Az öltözőbe érve deja vu érzésem támadt.

- Ez komoly? – fojtottam vissza a nevetést.

- Úgy tűnik, mindig jókor toppansz be. – mosolygott Gabe meztelen felsőtesttel. – Bár van egy kis különbség. – mutatott a szekrények irányába, ahol Steph épp a harisnyáját rángatta magára. – Nem vagyunk egyedül.

- Elisa! – ugrott a nyakamba a rózsaszín-szőke lány, Gabe jelenlétével mit sem törődve, fehérneműben.

- Te aztán nem vagy szégyenlős. – nevettem.

- Hozzád képest tényleg nem az. – húzta fel az ingét a kékség.

- Már miért kellene szégyenlősnek lennem pont előtte? – kérdezte Steph őszinte meglepődöttséggel a hangjában.

- Hát csak…

- Szerintem inkább öltözzetek, mert Camille le fog szidni. – lépett ki az ajtón Gabe teljes pompában.

- I-igaz! – vakarta zavartan a tarkóját a lány. Na, ez fura volt. Valamit titkolnak.

Iszonyat kíváncsi voltam, de igyekeznem kellett. Ugyan még nem láttam Camille-t dühösen, de Vince már mesélt róla rémtörténeteket. Tényleg nem szeretném átélni.

- Gyere, menjünk! – karolt belém Steph és kirángatott az ajtón. – Amúgy… – fordult velem szembe – már meg akartam kérdezni: lenne kedved elmenni velem valahová? Moziba, vásárolni vagy egy meet-re. – hangsúlyozta az utolsó ötletet.

- Miféle meet-re? – húztam fel a szemöldököm mosolyogva. Érzem, hogy valamire rá fog venni.

- Nem kell csinálnod semmit, csak felveszed, amit mondok és megjelensz.

- Nem javítasz a helyzeten. – fontam karba a kezeim.

- Ne izélj már! – fújta fel durcásan az arcát, majd körbenézett és megragadta Gabriel-t a karjánál, és elém húzta. – Gabe is jön.

- Mi van?! – hőkölt hátra a kékség. – Hová megyek és miért is?

- Tartozol eggyel! – vigyorgott Steph. – Behajtom. – borzolta össze a srác haját.

- Rendben. –sóhajtott Gabe. – Mikor?

- Jövő szombat és vasárnap.

- És akkor mi is lesz ez pontosan? – sürgettem.

- AmineCon. – ugrált lelkesen.

- Oh, tényleg! – csapott az öklével a tenyerébe Gabe.

- Anime… Con? – értetlenkedtem.

- Jaja. Egy találkozó az otakuknak.

-Aha.. – billentettem oldalra a fejem.

- Lányok! – tette a vállunkra a kezét Vincent. – Gabe. – villantott egy gonosz mosolyt a testvérére. – Ne most csevegjetek. Van pár rátok váró asztal. Ideje dolgozni. – csúsztatott egy-egy jegyzettömböt Steph és az én kötényzsebembe, majd egyet Gabe fejéhez koccintott. – Nem most kell csajozni. – kacsintott. Steph kuncogott egyet, majd szaladt is az egyik asztal várakozó vendégeihez. Gabriel kikapta Vince kezéből a füzetet, s ő is az egyik asztalhoz sietett.

- Jó látni, hogy kibékültetek. – mosolyogtam.

- Nem szerettem volna, hogy emiatt érezd rosszul magad. – paskolta meg a fejem tetejét és továbbállt. Egy csöppet belepirultam, de nem zavaromban. Kicsit megsértődtem. Mi az, hogy megpaskolja a fejem? Mi vagyok én, kiskutya?

- Elisabeth, hatos! – hallottam az utasítást, s már indultam is.

- Csajszi~! – virult fel Kim arca, mikor az asztal mellé léptem.

- Sziasztok! Ki a barátod? – néztem a mellette ülő srácra.

- El, ő itt Maxime //mekszim – tök poén fonetikusan leírni//. – mutatott a szeplős fiúra. – Max //meksz/, Elisabeth.

- Már sokat hallottam rólad. – rázta meg a kezem mosolyogva.

- Örültem. – reagáltam kicsit megszeppenve.

- Nem fogta fel szegény. – súgta Kim Maxime-nek.

- Akkor bemutatkozom. Khm… Maxime vagyok, a Grim Silence exbasszerosa. – húzta ki magát. Köpni-nyelni nem tudtam. Exbasszeros? Maxime, aki elhagyta az országot? Miután ezeket megtudtam jobban szemügyre vettem a srácot. Vörösesbarna félhosszú haj, igéző mélyazúr szemek, szeplőkkel telített helyes arc. Sötétszürke pólóját egy Vasember-maszk díszítette. Burgundi vörös farmerja itt-ott már kissé megkopott, ahogyan szürke deszkás cipője is. Csuklóin textil- és bőrkarkötők ékeskedtek.

- Ma-Maxime? – szólaltam meg még mindig kicsit zavartan.

- Neked csak Max. – kacsintott, mire Kim látva idegességem a vállába boxolt. – Bocsi. – nevetett. – Mond csak!

- M-miért jöttél vissza? – kérdeztem jogos félelemmel a hangomban.

- Nem foglak kitúrni a bandából, ha arra gondolsz. – Mosolya őszinte volt. Megnyugtatott. – Eddig külföldön dolgoztam nyelvgyakorlás céljából, de elhatároztam, hogy továbbtanulok, tehát visszajöttem. – magyarázta.

- Értem. Akkor sok sikert. – mosolyogtam megkönnyebbülten. – De a munka. Mit kértek? – húztam ki a füzetecskémet a kötényemből.

- Egy Ír kávét és egy… – Max mélyen Kim szemébe nézett – Café au lait-t. – mondta hirtelen, Kim helyeslően bólintott, mire elégedettem kihúzta magát. Én csak meglepetten pislogtam.

- Ne dőlj be neki! – legyintett Kim. – Mindig ezt csinálja egy új helyen. Ezzel szokott bevágódni a csajoknál. Egyszerűen csak tudja, hogy mindig ezt iszom. – magyarázta.

- Értem. – nevettem. – Már is hozom.

- Ismerősök? Mázlista. – bökött oldalba Steph, mikor leadtam a rendelést. – Én meg szenvedek a nyálcsorgatós lányokkal. – sóhajtott. – Persze, Gabe cuki meg minden, de ha engem kérdezel, Vince több pontot érdemel. – bólogatott karba font kézzel.

- Csak nem? – vigyorodtam el gonoszan.

- Nem mondtam semmit! – vörösödött el. – De~ most nézem, hogy az ott Maxime a Grim Silence-ből, ugye?

- Ismered? – pislogtam meglepetten.

- Persze! Imádom azt a zenekart. Bár már rég nem hallottam felőlük, és a legutóbbi koncertjükre sem sikerült eljutnom. – hajtotta le szomorúan a fejét.

- Akkor minden világos! – mosolyogtam.

- Ezt hogy érted? – értetlenkedett.

- Max már nem a banda tagja.

- Hogy mi? – esett le az álla. – Pedig nagyon jól játszik. Bár ez megmagyarázza, miért nem hallottam felőlük. De akkor hogy koncerteztek?

- Hát… – kezdtem bele, de nem tudtam folytatni.

- Már megint csak cseverésztek? – hajolt közénk Vince. – Nem ártana dolgozni is. Ha csak nem ti akartok zárni.

- Munka után beszélünk. – mondta Steph olyan határozottan, hogy csak bólintottam. Vince mosolyogva rázta fejét, majd a vállamra tette a kezét.

- Ne hagyd, hogy elvonja a figyelmed. A végén még te is olyan szeleburdi leszel, mint ő. – kacsintott rám, majd végig simítva a karomon elsétált. Mindenféleképpen meg kell tudnom, mi van hármójukkal.

12 000+

Sziasztok!

Csak azért zavarlak titeket, mert szeretném megköszönni a 12.000+ oldalmegjelenítést. Lehet valaki azt mondja, ez nem valami sok, de nekem igenis nagyon sokat jelent, mert megmutatja nekem, hogy megéri írni.
Valamint azoknak is köszönöm, akik a részekhez hozzászólnak, még akkor is, ha csak leszidnak a lassúságom miatt. Azoknak is örülök, mert ez is azt jelenti, hogy szeretitek, amit csinálok. Q.Q

Köszönöm!! ^^

39. - Szent a béke!

- Ezt nem hiszem el! – vágtam ki a tető ajtaját.

- Ugyan már, csak egy szál, és amúgy is a tetőn vagyok. – morgott Castiel.

- Én nem a cigiről beszélek! – legyintettem. – De, ha már itt tartunk… – vettem ki a kezéből a szálat, elnyomtam, majd ledobtam a tetőről.

- N-ne már! – hajolt a csikkje után, majd kiegyenesedett és nagyot sóhajtott. – Sosem fogom megérteni a nőket. – túrt bele meggyötört arccal a hajába.

- Ja-ja persze, de láttad a hirdetőtáblát mostanság? – ültem fel a párkányra, s a város fölé lógattam a lábam.

- Az egyenruhára gondolsz? – ült fel mellém háttal.

- Felháborító, nem?!

- Fálható folt. – mondta teli szájjal, majd egy kattanás hallatszott. A lehető leggyilkosabb tekintettemmel néztem rá. – Jól van, elteszem! – emelte fel megadóan kezeit, és zsebre vágta a dobozt.

- Egy bolhafingnyit sem érdekel, mit teszel a testeddel, de amíg a környezetemben károsítod, az rám is kihat. – billentettem hátra a fejem, s bámultam a felhőket. Csak akkor emeltem Castiel-re a tekintetem, mikor kicsit sem leplezve röhögést préselt ki magából. – Most mi van?!

- Mióta érdekel téged az egészséged? – törölte ki szeméből a könnycseppeket. – Már nem azért, de szinte minden reggeledet 2 adag „gofricsodával” kezded, amihez nem kevés csoki szósz, tejszínhab és eper is dukál. Mostanság naponta megiszol legalább 3 bögre forrócsokit pillecukorral, ja és nem akartam mondani, de 6 bögre kakaó egy próba alatt azért kicsit sok. – a végére alig bírta visszatartani, s végül kidőlt belőle a nevetés.

- A csoki-imádatnak nincsenek korlátai! – fordultam el durcásan.

- Rendben, bocs, fájópont! – szuszogott még mindig a nevetéstől. – De eddig nem zavart, hogy dohányzom a közeledben.

- Igaz, de mióta összejöttem Armin-nal kicsit másképp látom a dolgokat. – lóbáltam a lábam.

- Tehát végül összejöttetek. – komorult el az arca. – De amiért itt vagyunk. – ugrott le, s nyújtózott egyet. Ettől a mozdulatsortól úgy éreztem, nekem is le kellene szállnom. Így is tettem, s szembe álltam a vörössel. – Azt hiszem most már tényleg meg kellene beszélnünk azt a december 24-ét. – vakarta a tarkóját. Nagyot sóhajtottam. – Csak hallgass végig csendben. – Bólintottam. – A saját nézőpontodból már teljesen átvizsgáltad a dolgokat, de arra egy cseppet sem gondoltál, hogy én miként éltem át. Vagyis, azt mondat „kihasználtalak”. De az megfordult egyáltalán a fejedben, hogy a koncert után kissé fel voltam pörögve az adrenalintól, ráadásul még ittam is, tehát nem igazán voltam beszámítható abban a pillanatban, mikor megcsókoltalak? Hidd el józanul nem tettem volna meg. Ennyi tisztelet azért van bennem irántad és a banda iránt. Megértesz? – nézett rám könyörgő arccal.

- Meg. – sóhajtottam. – Bevallom, így utólag azt hiszem kicsit túlreagáltam a dolgot.

- Kicsit? – emelte fel egyik szemöldökét.

- Ne kezd! Nem vagy abban a helyzetben! – mutogattam fenyegetően, de nem bírtam sokáig, és elnevettem magam.

- Szent a béke? – tartotta a tenyerét.

- De az ám! – csaptam bele, majd magamhoz rántottam és megöleltem. – De ne forduljon elő még egyszer ilyen! – vetettem rá szidalmazó tekintetet.

- Nem ígérek semmit. – vigyorodott el, kiöltötte a nyelvét és elkezdett lefelé rohanni a lépcsőn.

- Mi ez a válasz? – rohantam utána röhögve. – Ha elkaplak, megbánod!