37. - Autó

[2014. február 17.]

- Lis, ha így folytatod, el fogsz késni!

- Kelek már! – rántottam le magamról a takarót, s bámultam a plafont. Két perc bambulás után nekiláttam a reggeli teendőknek, majd leszaladtam és hozzáláttam a reggelimhez. Miután végeztem bedobtam az uzsimat a táskába, felkaptam a kabátom, majd a bakancsom és egy puszit nyomva Agatha arcára elindultam. A kapuban már ott várt Armin és Alexy. A fekete szokásosan nyomkodta a PSP-jét, a kék pedig, mint valami Duracell-nyuszi pattogott és integetett.

- Sziasztok! – köszöntem, majd megragadva Armin sálját közelebb húztam magamhoz és adtam neki egy puszit a szájára. Erre halványan elégedett mosolyra húzta a száját, s még egy puszi után visszafordult a játékához és elindultunk.

- Én ezt sose fogom megszokni! – hadonászott Alexy maga előtt.

- Pedig muszáj lesz. – nevettem. – De mesélj, mi volt pénteken! – A kékség arca elkomorodott.

- Úgy láttam jól érezte magát. Meg is csókoltam. – túrt bele a hajába.

- Ez remek! De, miért látom úgy, hogy te ennek nem igazán örülsz?

- Én még mindig nem vagyok annyira biztos ebben a dologban. – sóhajtott. – De nem akarom megbántani se. Látom mennyire szerelmes belém, én meg gonosznak érzem magam, hogy nem szeretem annyira, mint ő engem.

- Nincs értelme egy olyan kapcsolatban lenned, amiben nem érzed jól magad. Amúgy meg, minél tovább halogatod az igazságot, annál jobban fog fájni neki is és neked is.

- Lehet, de akkor sincs szívem megmondani neki. – gyűltek könnyek a szemébe.

- Várj! – ragadtam meg a kezét és egy padhoz húztam. Felugrottam rá. – Na, gyere ide! – vontam közelebb és erősen magamhoz szorítottam. – Valaki azt mondta, hogy egy ölelés sosem árt. – mosolyogtam Armin-ra, aki elpirult. Tehát ő sem felejtette el.

- Ez tényleg segített. – mosolyodott el Alexy. – De miért kellett padra állnod? – értetlenkedett.

- Mert pici vagyok, és nehezen tudtam volna a fejedet a mellkasomra hajtani.

- Mi? És az miért fontos?

- Mert természeténél fogva megnyugtatja az embert, ha szívdobogást hall. – kócoltam össze a haját, majd leugrottam a padról, és mentem tovább.

- Te tényleg rohadt okos vagy! – karolt át, mikor utolért.

- Nem okos vagyok, csak hallok dolgokat. – Hitetlenkedve felhúzta a szemöldökét. Armin-nal együtt. – Most mi van?

- Nem vágsz át. – bökdöste az arcom vigyorogva.

- Hah! Látom az agresszív törpe jól összemelegedett a kocka-meleg párossal. – nyávogta a hirtelen elénk lépő Amber. Minden izmom megfeszült az idegességtől.

- Hagyd, nem éri meg. A diri a csatlósa. – nyugtatott Alexy. Hasonló célból pillantott volna testvérére, de hűlt helyét találta. – Ho-hol van Armin?

- Nem mellettünk volt? – néztünk körbe.

- Hé, a kocsim! – sikította el magát a hercegnő, és idegesen szalad kis kedvence irányába. A látványtól majdnem elröhögtem magam, de csak kíváncsian figyeltem, mi lesz belőle. Armin bent ült az ezüst Porsche-ban és egy tollat szegezett a kocsira. – Meg ne karcold, kocka! Lányok, szedjétek ki! – toporzékolt.

- Ha közelebb jöttök, oda a fényezésnek! – kattintotta be a tollat.

- Mi van már veled?! – sipította.

- Csak annyi, hogy ha még egy rossz szót mersz szólni Elisabeth-re vagy Alexy-re elköszönhet a szép új kocsidtól. És megígérem, könnyes lesz a búcsú.

- Rendben! – egyezett bele nagy nehezen. – De most azonnal szállj ki! – mutatott maga alá a földre. Fekete lovagom egy könnyed mozdulattal kiugrott a kocsiból, megcsókolt, majd kézen fogva a felgyülemlett tömegen átfurakodva besétáltunk a suliba. 

36. - Oops...

[2014. február 15.]

Reggel hatalmas vigyorral ébredtem, amit sehogy sem tudtam lekaparni az arcomról… nem mintha le akartam volna. Armin-nak háttal feküdtem, aki szorosan ölelt magához, egyik lábát átvetette az enyéimen, arcát pedig a hajamba fúrta. Hogy nem fulladt meg? Halkan felnevettem, majd óvatosan lehámoztam magamról a karját és a lábát. Persze szívesen maradtam volna még a csöppet sem kellemetlen helyzetben, de a természet szava szent: ha hív, menni kell. Tehát lassan, óvatosan másztam ki az ágyból, nehogy felébredjen. Egy lépést sikerült megtennem, Armin máris visszarántott az ágyba.

- Szökni próbálsz? – csókolt bele a nyakamba.

- Dehogy is! – nevettem. – Csak épp lenne egy fél perces találkám a természettel. – próbáltam kikászálódni a szorításából, mire maga alá fordított és rámnehezedett.

- Kibírod. – ásított. Még párszor próbálkoztam, majd megadóan elernyesztettem az izmaimat. Ettől kissé figyelmetlen lett. Kihasználva ezt, gyorsan a hátára löktem, lefogtam a csuklóit, és a csípőjére ültem.

- Mondtam én, hogy egyszer lenyomlak! – mosolyogtam elégedetten. Sejtelmesen elvigyorodott, amitől teljesen kirázott a hideg.

- Nem engedem, hogy ilyen könnyen megnyerd a fogadást! – lökött hátra, s felvettük az előbbi pozíciót, de már Armin volt felül. – Gyúrnod kell még. – nevetett, s egy csókra közeledett. Engedtem neki egy puszit, majd fogtam egy párnát és az arcába vágtam. Ettől egyszerűen eldőlt.

- Gonosz! – nyújtottam ki a nyelvem.

- Miért? Mert nem hagylak nyerni? – dobta vissza a párnát.

- Pontosan! – ugrottam rá és elkezdtem püfölni a párnával. Szegény már félig lelógott az ágyról és röhögve próbálta védeni ütéseimet.

- Khm… – A hangra mindketten felkaptuk a fejünket. Alexy és egy nő állt az ajtóban.

- Csak semmi hirtelen mozdulat. – súgta Armin. Nyeltem egy nagyot, majd lassan felültünk az ágy szélére. Armin megfogta a kezem, én meg értetlenül pislogtam a két jövevényre. Alexy hol rám, hol Armin-ra, hol pedig a kezünkre nézett. Úgy két perces kínos csend után, a kékség elvigyorodott.

- Annyira örülök nektek! – ugrott a nyakunkba, ezzel eldöntve mindnyájunkat. – Olyan régóta várom már ezt! – mondta könnyes szemmel. A feketével összemosolyogtunk és átöleltük Alexy-t. Újabb köhintés. Alexy szinte repülve szaladt a nőhöz, kézen ragadta és elénk rángatta.

- Elisabeth, ő itt az anyukánk, Anne. – ölelte át a kékség a hölgy vállát. Hölgy, hölgy… nem is tudom behatárolni a korát. Nem hiszem, hogy nagyon fiatal lehetne, mindenesetre nagyon jól tartja magát. Hosszú, fekete, hullámos haj, és tengerkék szemek. Armin határozottan rá ütött. Bőre viszont egy-két árnyalattal sötétebb az általunk ismert srácénál.

Kicsit megszeppenve álltam fel és óvatosan nyújtottam a karom a nő felé, hogy kezet foghassunk. Ő hirtelen a vállamnál fogva magához rántott, s majdhogynem kiszorította belőlem az összes belsőszervemet.

- Jaj, Elisabeth! Már annyira meg akartalak ismerni téged! – dülöngélt jobbra-balra. É~~~s meg van, honnan Alexy hiperaktivitása. Kicsit távolabb tolt magától, és végigmért. – Igazán csinos kislány vagy te. – paskolta meg az arcom. – Csak jó ízlése van az én fiacskámnak! – borzolt bele a srác fekete hajába.

- Anya~~! – morgott Armin, és elkezdte kitolni a két hívatlan vendéget a szobájából.

- Hé, én szeretnék Elisabeth-el beszélgetni…

- Majd lent! – csapta be az ajtót. – Bocsi. – sóhajtott.

- Tisztára ti! – nevettem.

- Mi van?! – grimaszolt.

- Olyanok vagytok Alexy-vel, mintha anyukátok kettévált volna.

- Most hogy mondod. – nevette el magát ő is. – Reggelizünk?

- Persze, de előtte most már tényleg el kell mennem WC-re. – rohantam ki az ajtón, be a fürdőbe.

***

- Nos, Elisabeth, örülök, hogy végre megismerhetlek. – tett le elém egy tányér omlettet mosolyogva.

- Én is örülök! – mosolyogtam kedvesen. Miután mindenki elé tett egy-egy tányért ő is leült közénk.

- É~~~s mesélj! Mit csináltatok kettesben az üres házban? – könyökölt az asztalra. Alexy pedig tükörként utánozta mozdulatait. Armin elkezdett fulladozni, én meg csak néztem ki meredten a fejemből.

- Se-semit. – válaszoltuk egyszerre magas hangon vörös fejjel.

- Anya, ha ezt tovább folytatod, soha többet nem fog ide jönni. – tette hozzá Armin.

- Persze, persze, ez magánügy. – sóhajtott csalódottan. – De én azért szeretném tudni. – hadarta. Kijelentését Armin egy gyilkos tekintettel jutalmazta, majd némán ettük tovább a reggelit. Kí~~nos.

Miután megettük az omlettet megköszöntem, s elkezdtem leszedni az asztalt.

- Mit csinálsz? – kapta ki a kezemből a tányérokat Anne. – Ez nem a vendég dolga.

- Pedig az a legkevesebb, hogy elmosogatok egy ilyen finom reggeli után. – kacsintottam rá.

- Ha ennyire akarod, segíthetsz. – adta meg magát drámaian.

A srácok valamikor felszívódtak, mi pedig elkezdtünk mosogatni.

- Örülök, hogy Armin végre talált valakit. Kicsit aggódtam, mert ő nem olyan nyílt, mint Alexy.

- Ez igaz. – nevettem. – De szerintem ez aranyos.

- Nem, te nem ismered annyira. Régen más volt. Ebben a tanévben változott. Sokkal barátságosabb lett. Bár nagyobb lett a szája is. – mosolygott. – Úgy hiszem te változtattad meg.

- Én?

- Ha te vagy az „új lány”, akkor igen. – zárta el a csapot. – Annak ellenére, hogy egy kis lázadót csináltál a fiamból, nagyon örülök, hogy találkoztatok. – ölelt meg.

- Pont jókor jött, hogy megmentsen a beégéstől. Örök hálám neki és persze Alexy-nek is.

- Ezt hogy érted? – tolt el magától, s kérdőn pislogott.

- Hosszú történet, de akkor találkoztunk először. – futottak végig az agyamon a történtek. Ha belegondolok, már akkor tetszett… csak még nem vettem észre. Ezek szerint fejlődtem az érzelmek felismerése terén. Pacsi nekem.

- Nyálas női csevej? – dőlt vállával az ajtónak Armin.

- Mi?! – léptem felé felgyűrve a pulcsim ujját, mire futásnak eredt. Szaladtam utána. Már majdnem bejutott a szobájába, de én gyorsabb voltam és rávetődtem, így elterültünk a folyosón.

- Próbálkozhatsz, de úgy sem fogsz nyerni. – jelentette ki halál nyugodtan.

- Mi… – kezdtem bele, de megakadt a hangom, amikor Armin hirtelen maga alá fordított. Morcosan néztem rá, ő pedig csak vigyorgott. – Csak szerencséd volt. – duzzogtam. Felhúzta az egyik szemöldökét, majd mintha valami átvillant volna az agyán komollyá vált az arca.

- Igen, szerencsés vagyok, mert vagy nekem. – nézett mélyen a szemembe csillogó kék szemeivel, majd megcsókolt. Minden lehetőséget kihasználsz, mi?

Helyzetjelentés ^^

Sziasztok!

Minden olvasótól szeretnék elnézést kérni, hogy ilyen későn hozom a következő részt. Mentségemre szóljon, teljesen szét vagyok szórva. Ugye április 6-án elkezdődött a Trónok harca... Nos, hát én mióta láttam az első részt (ápr. 15. vagy 16.) azóta teljesen kisültem. Minden értelemben.
Igazából már nagyon régóta írom a 36. részt. Szerintem rögtön neki is láttam, amint feltettem a 35-et. A baj csak ugye az, hogy nincs ihlet. (Meg valamikor a lélek sem visz rá, hogy leüljek gépelni.) Úgy átlagosan minden nap kierőszakoltam magamból 1-2 mondatot, de - mint látjátok - nem mentem vele valami sokra. DE! már több, mint 600 szónál járok és egy rész úgy 800 és 1000 szó körül szokott mozogni... Röviden, szerintem - persze csak ha minden jól megy - hétvégére megleszek vele.
Szurkoljatok! ^^

Ui.: Remélem, azért nem haragszotok rám! Q.Q