35. - Vallomás

- E-ez mi akar lenni?! – emelte fel Armin a lapot, s közben idegesen markolászta a térdét.

- Hol találtad? – kérdeztem idegesen, s leültem mellé.

- Kieshetett a zsebedből mikor kimetél. A földön volt. – magyarázta. – Tehát… Mi ez és miért van nálad?

- Öhm… Ma találtam a szekrényemben. De nem hiszem, hogy rád tartozik. – vettem volna el a papírt a kezéből, de elhúzta.

- Hogy került a szekrényedbe? – faggatózott tovább.

- Gondolom valaki belerakta. – válaszoltam gúnyosan.

- Eddig én is eljutottam, de ki? [apró szünet] Megölöm! Megölöm, ha hazaér. – szorította ökölbe a kezeit, amitől összegyűrődött a már így is elég viseltes lapocska.

- Hé! A levél. – kaptam ki a kezéből. Szépen eligazgattam, kiegyenesítettem, összehajtottam és elraktam. – Na! Miért is akarod megölni Alexy-t? – mosolyogtam.

- [nagy sóhaj] Most már úgy is mindegy. Nem sokat veszíthetek vele, ha elmondom. – vakarta zavartan a tarkóját.

- Mit is? – billentettem oldalra a fejem.

- Én írtam azt a levelet. – vallotta be, majd erősen összeszorította a szemhéjait. Miután csak a síri csend fogadta vallomását, (igen ugyanis teljesen lefagytam) óvatosan kinyitotta szemét, de csak az elképedt arcomat láthatta. (Ismételten) csettintett párat az arcom előtt, mire feleszméltem.

- Megmagyaráznád? – csúszott ki a számon azonnal. Erre csak halványan elmosolyodott és elkezdte mondani.

- Valamelyik nap Alexy berontott a szobámba, hogy sürgősen meg kell tennem valamit. Azt hittem tényleg életbevágó lehet a dolog, mert tisztára kétségbe volt esve. Átmentem a szobájába, leültetett az asztala mellé, elém rakott egy papírt és azt mondta, írjam le az érzéseimet irántad. Furcsálltam a helyzetet, de megtettem… nem hittem, hogy sunyi módon fogja magát, átfogalmazza levélnek, és bedobja a szekrényedbe. – magyarázta.

- Nai~~v! – öltöttem ki a nyelvem, ő meg csak értetlenül nézett. – Én már megtanultam, hogy Alexy-nek ilyenkor mindig vannak hátsószándékai. Te a testvére vagy, régebb óta ismered és így bedőlsz neki? – nevettem.

- Van ilyen. – nevette el magát ő is.

Néztem, ahogy édesen nevet és leesett, miről is beszéltünk eddig. MI?! Armin írta a levelet? A-akkor én tetszem neki?

- E-li-sa-beth! – pakolta óvatosan az arcom valaki. Lassan felnyitottam a szemem, s megpillantottam a fölém hajoló Armin aggódó tekintetét. Mikor meglátta nyitott szemeimet megkönnyebbülten sóhajtott és felültetett. – Jól vagy? Eléggé meglepett a kidőlésed. – mosolygott.

- Tényleg tetszem neked? – támadtam le a kérdéssel, hiszen nekem még mindig csak ez járt a fejemben. A srác fülig pirult, s megszakította a szemkontaktust. – Hm? – hajoltam az arca elé. Kicsit meglepődött, de úgy tűnt össze is szedte magát. A pír eltűnt az arcáról és elmondhatatlan eltökéltség tükröződött kék szemeiben. Felegyenesedett és erőteljesen fürkészte arcom minden mozzanatát. Hirtelen előrehajolt, s ajkait az enyéimhez nyomta. Hátrahőköltem, aminek következtében leborultam a babzsákról, ezzel elrontva az egész hangulatot.

- A mai srácok csak így fogják magukat és megcsókolják a lányokat? Nem azért, de erről őket sem ártana tájékoztatni… – tápászkodtam fel.

- Hah! Mintha a lányok nem tennének ilyet! – húzta fel egyik szemöldökét.

- Mire célzol? – értetlenkedtem.

- Emlékszel arra az éjszakára, amikor nálad aludtam?

- Igen. – válaszoltam szinte kérdezve.

- Oh! És rémlik az a pillanat, amikor bejössz a szobádba, kikapcsolod a gépet, kiveszed a kezemből a kontrollert, rám terítesz egy takarót, majd később mellém fekszel és…

- Ne~~~m! – esett le.

- És megcsókolsz! – vigyorgott önelégülten.

- Te ébren voltál? – hitetlenkedtem.

- Még is melyik ember ne ébredne fel arra, hogy lesmárolják? – akadt ki. – Persze rajtad kívül! – csatolta hozzá egyértelműen.

- Mi? – kérdeztem egy oktávval feljebb.

- Miután elaludtál, én is nyomtam egy puszit a szádra. – vonta meg a vállát.

- Képes voltál ilyet tenni álmomban? Félre ismertelek! Te perverz állat! – játszottam a sértődöttet és hozzávágtam egy párnát.

- Hé! Te kezdted! – dobta vissza az említett tárgyat.

- Én lány vagyok… az más! – dobtam vissza.

És ez ment mindaddig, míg ki nem fáradtunk. Miután többszörösen is körbefutottuk a szobát, lihegve ugrottam be az ágyba, Armin pedig mellém feküdt. Amint a légzésünk beállt a megszokott tempójába, Armin négykézláb fölém emelkedett, s az arcomat vizslatta. Tekintete tiszta érzéseket tükrözött, még is titokzatos volt. Nem tudtam eldönteni, mire gondol.

- Megváltoztál. – Kérdőn pislogott rám. – Más vagy, mint az-az Armin, akit megismertem. Mi történt? – kérdeztem komoly arccal. Halványan elmosolyodott és egy puszit nyomott a homlokomra.

- Eldöntöttem, hogy megszerezlek. – helyezte homlokát a puszi helyére.

- Mi vagyok én, valami tárgy? – vettem durcásra a figurát.

- Dehogy is. – tiltakozott higgadtan. – Te vagy a mindenem. – jelentette ki nemes egyszerűséggel, miközben tekintetét mélyen az enyémbe fúrta.

Nem látszott rajta az igyekezet, így átvettem a kezdeményezést. Kezeimet átkulcsoltam a nyaka körül és magamhoz húztam, míg ajkaink össze nem értek. Éreztem amint elmosolyodik.

- Kis mohó! – nevetett fel halkan. Gyengéden rámnehezedett, s szenvedélyesen megcsókolt. Még sosem éreztem ilyen azelőtt. A testem lángolt és mindenhol bizsergett, ahol Armin teste az enyémhez simult. Egyik kezével támaszkodott másikkal finoman a hajam simogatta. Nem nyúlt rossz helyre, egyszerűen azt akarta, hogy én jól érezzem magam. Kezét lassan végigcsúsztatta a karomon, majd összefűzte az ujjainkat és fejem mellé emelte a kezünket. Mikor belejött a nyitjába, felbátorodott és egyre vadabbul csókolt, persze csak a jólesés határáig. A levegőhiány szakította szét ajkainkat. Némán fürkésztük egymás arcát mindaddig, míg ismét a megszokott tempóban nem vettük a levegőt. Armin lassan közeledett felém, majd egy halvány puszit nyomott a homlokomra. Egy pillanatra jóleső borzongás futott végig a testemen. Elmosolyodtuk, majd Armin visszadőlt mellém, de a kezemet nem engedte el.

Ugyan nem ez volt az első csókom, de ez volt az első, amit olyannal váltottam, akit igazán szeretek. (Nem mellesleg ez a beleegyezésemmel történt.) Mindenesetre, határozottan kijelenthetem: ez volt az eddigi legjobb csókom.

34. - Ez mi akar lenni?

- Szia Elisabeth! Mi újság? – szólt kedvesen a telefonba.

- Szia Armin! Hogyhogy hívsz?

- Alexy tiszta ideg volt, mikor hazaért. Amikor megkérdeztem, mi a baj, csak annyit mondott „Elisabeth”, majd bezárkózott fél órára a fürdőbe. Aztán mikor ott végzett, már ment is Violette-hez. – hadarta el. – Mi történt? – kérdezte aggódó hangon.

- Hosszú. – sóhajtottam.

- Én ráérek. – jelentette ki nyugodt hangon.

- Nem tudom, nem szívesen beszélnék róla telefonban. Nem mondhatom neki, hogy „figyu, azon vesztünk össze, hogy én ugyan szerelmes vagyok beléd, de tök beszari vagyok, és nem lépek semmit…”

- Akkor gyere át. Úgy is csak egyedül fetrengek unalmamban. Én egész este ráérek.

- Hogy? Menjek át? – kerekedtek ki a szemeim.

- Átmehetek én is… – Gyorsan körülnéztem a szobámban.

- Megyek én! – válaszoltam egy oktávval feljebb.

- Rendben akkor várlak! – hallottam, amint elmosolyodik.

- Egy fél óra… max egy és ott vagyok. – kaptam a vállamra sietve egy törölközőt.

- Oké!

- Szia! – nyomtam ki a telefont, majd az ágyamra dobtam.

Mit csinálok? Most én át fogok menni Armin-hoz? Ne~~~m! Nem mehetek. Visszaszaladtam a mobilomhoz, már épp tárcsáztam volna Armin-t, mikor megcsörrent.

- El!!! – sivított bele Rosa a fülembe.

- Neked is szia. – nevettem.

- Mit csinálsz éppen? – kérdezte. Felismertem a hangot. A gyanakvó. A lelkembe lát, és nagyon zavar. Mostanában elég sűrűn találkoztam ezzel a hanggal, a hozzájáró arckifejezéssel és beállással. Tökéletesen mellé tudtam képzelni, ahogyan az egyik lábára nehezedik, kezeit a csípőjére helyezi, szemeit egész picire összeszűkíti, és egyik szemöldökét felhúzza. Most is úgy áll. Érzem.

- Őhm… tusolni készülök. – válaszoltam szinte kérdezve.

- Ezt most kérdezed vagy mondod?

- Mondom. – szintén ugyanazzal a hanglejtéssel.

- Ne szórakozz már velem! Tisztára olyan, mintha be lennél ijedve tőlem.

- Már nem azért, de te adsz rá okot.

- Mi?

- Tudod, hogy milyen jól tudsz időzíteni?

- Tehát felteszem még egyszer a kérdést, kicsit máshogy. Mit akartál csinálni, mielőtt hívtalak?

- [ideges sóhaj] Ha tudnád, mennyire utálom, hogy nem tudok neked hazudni!

- Öröm hallani! – nevetett. – Tehát?

- Armin-t akartam felhívni?

- Ez remek! – örvendezett. – De ezt miért nem tudtad elmondani? [síri csend] Elisabeth!

- Azért, mert meggondoltam az átmenetelt.

- Mi? Áthívott magához, elfogadtad, de most vissza akarnád mondani? Hát hülye vagy?! [nagy sóhaj] Még mindig nem békéltem bele, hogy az a srác tetszik, de látszik, hogy fülig szerelmes vagy. Legalább is előtte még nem láttalak ilyennek… ne rontsd már el!

- Te nem kedveled Armin-t?

- Szóval neked csak ennyi jött le, mi?

- Öhm…

- Na, szedd össze az összeszednivalót, és vonszold át magad a sráchoz, mert ha nem, én magam cipellek át!

- Na, e~~z, ez fenyegetés. – röhögtem el magam.

- Ennyire akarsz ma este látni?

- A hangodból ítélve… nem?

- Jó kislány! Na, most már menny! – válaszolta újra megszokott, kedves hangján.

- Szia!

- Légy jó!

- Köszi! – mosolyogtam. Fogalmam sincs miért, de a Rosa-val való beszélgetés kicsit feltöltött és erőt adott.

Beszaladtam a fürdőbe, gyorsan letusoltam, fogat mostam, felöltöztem… Egy táskába bedobtam pár cuccot meg nasst, majd lent bekaptam pár falatot. Írtam egy cetlit Agatha-nak, hogy ne aggódjon, és elindultam. Az út 20 percnél kevesebb időt igényelt. Nem sokkal hét után érkeztem az ikrek házához. Két perc toporgás után végre erőt vettem magamon, s - ugyan határozatlanul, de - bekopogtam. Pár másodperccel később az ajtó kinyílt, és megpillantottam Armin 100 Wattos mosolyát. Olyan jól esett most ez a mosoly, hogy majdnem elaléltam.

- Szia! – üdvözölt kedves, szexi hangján. (Mi? Szexi? Azért ne vaduljunk! Maradjon csak kedves… Én nem mondtam semmi ilyesmit!)

- Sz-szia! – köszöntem vissza bátortalanul.

- Ne ácsorogj kint a hidegen! Gyere beljebb! – nevetett, s beinvitált.

Óvatosan átléptem a küszöböt és körülnéztem. Nem elég, hogy a ház kívülről is gyönyörű, s bár kicsinek tűnt, de belülről hatalmasnak hat. Elegáns, modern és mégis klasszikus francia lakás.

- Na, azért csukd be a szád! – nevetett.

- Bo-bocs, de ez a ház gyönyörű. Hozzáteszem, nem sűrűn mondok ilyet. – mosolyogtam.

- Hát kösz! Anyum érdeme. – büszkélkedett.

Néhány perc formális beszélgetés után eldöntöttük, hogy felmegyünk Xbox-ozni. (Mily meglepő…) Belépve Armin szobájába elámultam. Az ajtótól balra lévő fal közepén egy hatalmas tv helyezkedett el, ami monitorként funkcionált a számítógéphez, valamint a többi játékkonzolhoz. Mellette két nagy mélynyomó, előtte pedig három babzsák-fotel. A szoba minden felső sarkában egy-egy apró hangfal lógott a térhatás érdekében. A bal fal maradandó részét végig polcok töltötték ki, amik tele voltak mindenféle játékkal, mindenféle konzolhoz. Jobb oldalt, a szemben lévő fal mentén helyezkedett el az ágya. Mellette egy íróasztal, és egy szekrénysor. De ami a legérdekesebb volt, az nem más volt, mint az ajtó bal oldalára eső falrészébe épített akvárium.

Ő gyorsan lehuppant az egyik babzsákba, én pedig lassított felvételként, végignézve szobája minden szegletén helyezkedtem el a mellette lévőben. Párat csettintett a szemem előtt, mire feleszméltem, hogy egy joystick van a kezemben és vesztésre állok. Kihasználod az ámulatom? Megmutatom én neked! Hatalmas röhögések közepette játszottunk, nassoltunk, meg amit ilyen színvonalú meccseken szokás: kárörvendtünk a másikon.

- Merre van a mosdó? – szakítottam meg a játékfolyamot a természet hívogató szavára.

- Kimész, majd balra a második ajtó. – mosolygott.

Elintéztem az elintézni valót, és röpke két perccel később vissza is értem. Mikor beléptem a szobába holtra sápadt arccal, zombiként sétáltam Armin-hoz, aki épp… olvasott. Nem mást, mint AZT a levelet. A fejemben lejátszódott a képsorozat, amint egy hosszú „ne” kíséretében rávetődöm, kiragadom a papírt a kezéből, s mohón befalom az egészet. De lefagytam.

- E-ez mi akar lenni?! 

33. - A levél

Hozzáláttam a forró csoki főzéséhez, közben Alexy az asztalon ülve lógatta a lábát, és valami dalocskát dúdolgatott.

- Mikor lesz már kész? – szakította meg a dalt.

- Nemsokára. – nevettem. Nagyra nőtt gyerek…

- Tessék! – nyomtam két perc elteltével mosolyogva a kezébe a forró bögrét.

- Ya~y! – kiáltotta, s már szürcsölte is a csokit. Már épp rá akartam szólni, hogy „lassabban, mert forró” mire egy halk sikoly kíséretében majdnem a földre öntötte a csésze tartalmát.

- Óvatosabban! – nevettem el magam. – Mikor tudom meg, mi van a levélben? – kérdeztem óvatosan felülve mellé az asztalra.

- Majd. – vágta rá határozottan. Addig szuggeráltam, míg meg nem adta magát. – Jó! Ha megittam, felolvasom.

Én már rég felhörpintettem az összes löttyöt, de a kékség még mindig csigázott. Türelmetlenül felhördültem és eldőltem az asztalon. Még úgy két percig fetrengtem sóhajtások közepette, majd hirtelen nagylendülettel leugrott az asztalról. Követtem minden mozdulatát. Valamilyen ötlettől vezérelve elkezdte elmosogatni a bögréket.

- Te most direkt húzod az agyam.

- Mire gondolsz? – vigyorgott. – Csak rendes ember módjára eltakarítok magam után. Blő~~~ Na persze!

- Igen?! – fontam karba a kezeim. – Eddigi ittléteid alatt hogyhogy nem jutott ez eszedbe?

- Nem tudom. Talán a veled töltött idő más emberré tett! – nézett drámaian a semmibe. Fogtam egy széket, mögé raktam és felálltam rá.

- Ne csináld ezt velem! – borultam a nyakába nyafogva.

- Jól van, na. – törölte meg a kezét. – Gyere a szobádba! – emelt le a székről, majd csuklón ragadva felhúzott az említett helyiségbe, ahol helyet foglaltunk - a már sokat dícsért - pihe-puha szőnyegemen. Izgatottan, csillogó szemekkel lestem, ahogy lassan előveszi zsebéből az apró darabkákból összeragasztott papírlapot. Próbáltam bele-belenézni, de mindig elhúzta, és rám szólt: „Türelem!” Már hogy lehetnék ilyenkor türelmes?! Nagy levegőt vett, s elkezdte felolvasni:

Elisabeth!

Nem erősségem az érzéseim bármilyen jellegű kifejezése, de ma, így Valentin napon úgy érzem, ideje bevallanom. Lehet, hogy klisésen hangzik, de amikor megláttalak, éreztem valami furcsát. Valami egészen mást. Valamit, amit még sohasem ezelőtt. Nem tudom és nem is merem határozottan kijelenteni, de azt hiszem beléd szerettem. Nem várom el, hogy te is így érezz irántam, csak jobbnak éreztem, ha tudatom veled. Szeretlek és szeretni foglak, még ha te nem is tudod, ki vagyok.

Egy Ismeretlen Ismerős

- Mi? – az ámulattól csak ennyit tudtam kinyögni. Ki? Mikor? Hogyan?

- Áh~~~ Egy szerelmes levél! – ölelgette a lapocskát. – Hát nem édes? – nyomta az arcomba az írást. Szó nélkül elvettem és átolvastam a sorokat. Alexy nem hülyült… tényleg ez van benne.

- Ki? – villogtam újabb tőkérdésemmel.

- Hát… egy ismeretlen ismerős. – nézett rám bugyután. – Azt hiszem ő úgy gondolta, amint elolvasod sejteni fogod, ki is... Na? Ötlet? – csúszott egyre közelebb.

- Nem igazán akarok találgatni.

- Hm… összeszedjük?

- Ühüm!

- Jó! Akkor… én biztos nem voltam. – mondta egyértelműen. – Castiel?

- Vele beszéltem pár pillanatig. Akár ő is lehetett, de nekem nem úgy tűnt…

- Lisander?

- Ő biztos nem! Tőle kaptam már egy verset. Ráadásul ő nem ilyen jellegű levelet írna. A versek határozottabban közelebb állnak hozzá.

- Nathaniel?

- Vele nem igazán vagyok jóban. Csak úgy formálisan, mint diák és DÖK-elnök. Még barátnak sem mondanám. Havernak maximum.

- Másról nem igazán tudom elképzelni… Jade?

- Ő már nagyon rég járt a suli felé. Nem hiszem.

- Ken visszatért! – kiáltotta be hirtelen pár pillanat néma csend után.

- Ezzel ne is viccelődj! – nevettem.

- Kit hagytunk ki? – mondta miután rendesen kiröhögte magát.

- Hát… Már csak Armin maradt. De nem, ő biztos nem… Várjunk csak! Armin-t nem láttam ma suliban. Mi van vele?

- Tudod neki sem a szíve csücske ez a nap… vagyis inkább csak a körítése nem szimpatizál neki. Csak nem…

- De. Nem lehet, hogy ő írta?

- Hogy hozta be? – hüledezett.

- Ő… nem is tudom. – néztem körül a szobában. – Van egy ikertestvére! – csaptam a vállára.

- Áhá! Logikus lenne, de Armin nem lenne képes leírni ilyen dolgokat. Túl… túl… félős. Szépen fogalmazva.

- Ha te mondod. Van benne valami. Akkor fogalmam sincs, ki lehetett. – sóhajtottam.

- Majd hétfőn körbekérdezősködünk, de nekem most mennem kell. – tápászkodott fel. – Randim van Violette-el. – sóhajtott. – Kívánj sok szerencsét!

- Gonosz! – fújtam fel az arcom.

- Most meg miért? – forgatta a szemeit.

- Ha tényleg nem szereted őt, akkor miért, miért áltatod szegényt? – szegeztem rá a kérdést.

- Én legalább próbálkozom! – fakadt ki. – Tudnál mindenről, ha figyeltél volna, de ahelyett, hogy krízishelyzetekben a barátodra figyelnél, srácokat bámulsz!

- De…

- Kicsit, nem is… nagyon örültem neki, hogy ez a srác Armin volt. DE! Nem teszel annak érdekében semmit, hogy összejöjjön a dolog. Én legalább próbálok segíteni a kapcsolatunkon valahogy! – szaladt ki az ajtómon. Döbbenetemben meg sem tudtam moccanni. A bejárati ajtó csapódására eszméltem csak fel. Mi? Még sosem láttam ilyennek Alexy-t. És… Nem! Jogos volt, amit mondott, de mit tehetnék én? Ennek ellenére sem hiszem, hogy nekem kellene kezdeményeznem. Tehetetlenül eldőltem, akár egy rongybaba. Vagy még is? Fogtam egy párnát, és az arcomba nyomtam. Áhr! Reménytelen vagyok! Hozzávágtam a párnát a szekrényemhez, majd oldalra fordultam. Mi van velem? Nem voltam én ilyen… önző és figyelmetlen. Mit tegyek? Még mindig kilátástalan helyzetemen töprengve fetrengtem a földön, depresszióba kergetve magam, mikor megszólalt a telefonom.

- Ki lehet az ilyenkor? – mérgelődtem. Nagy nehezen feltápászkodtam és elsétáltam az asztalomig. Felemeltem a telefont és elmosolyodtam. Szamár!

32. - A ruha

// Nos, megjöttem. Elnézést kérek a késedelemért... sokat kellett pótolnom a suliban. DE! a lényeg, hogy itt az új rész - röpke egy hónap csúszással.
   Köszönöm a leveleket. Ugyan nem kaptam valami sokat, de örülök, hogy vannak "aktív" olvasóim is. Amint sikerül behoznom a történetet, sort kerítek a ti ötleteitekre is. Tehát nem kell aggódni, én minden tőlem telhetőt megteszek!
   Köszönöm minden olvasómnak, és blogkövetőnek, akik a sok kimaradás ellenére is folytatják az olvasást. Remélem ez az egy hónap nem változtatott semmit a stílusomon és nem rontott blog színvonalán sem. 
Nem is húzom tovább az időtöket. Jó olvasást mindenkinek! :D//



- Lisa figyelsz?! – lépett mellém idegesen Alexy.

- Hagy most… kérlek. – legyintettem el a fejem mellett.

- [hatalmas sóhaj, nagylevegő] Lisa~~! – ordított bele idegesen a fülembe.

- Alexy, normális vagy?! – emelkedtem fel a padról. – Megsüketülök. – tapasztottam mind a két kezem a fülemhez.

- Bocsi, de most már legalább figyelsz. – vigyorgott.

- Ja, rendkívül hatásos volt… – morgolódtam.

- Ne duzzogj már! – ült fel a padomra. – Inkább meséld el, milyen volt eddig a napod. – pillantott rám érdeklődőn.

- Ő~~~ eddig még csak egy órám volt. – értetlenkedtem.

- Jó, de ma van Valentin nap! – tárta szét vidáman a karjait, majd megölelt. – Nem történt semmi izgi?

- Nem igazán. Csak megbolondultak az emberek… de ehhez már hozzászoktam a 17 évem alatt. – vontam vállat.

- Nem! – nevetett. – Én nem egészen erre gondoltam.

- Hanem?

- Kaptál már szerelmes levelet, vagy tett valaki vallomást? – kíváncsiskodott.

- Látom ez a nap az igazán neked való. – mosolyogtam. – Elemedben vagy.

- Jó, jó! Csak válaszolj…

- Őszintén szólva, kaptam egy levelet. – sandítottam fél szemmel a tolltartómra.

- Igen? – kapta fel az említett tárgyat, s már kotorászott is benne. – Itt nincs levél… csak… pár fecni. Ne~~~m!! – pillantott rám elkerekedett szemekkel.

- De~~~! – gúnyolódtam.

- Ki?

- Találhatsz egyet. – vontam fel a szemöldököm.

- Amber. – vágta rá egyértelműen. – Nem értem azt a csajt! Mit ártottál te neki?

- Fogalmam sincs. – sóhajtottam.

- Segítek összerakni! – pattant le az asztalról. – El kell olvasnod! – hangsúlyozta a „kell” szót.

- Ha te mondod…

- De most… – emelte fel a földről a táskáját és kutatni kezdett benne.

- Mi az? – leskelődtem.

- Ne legyél türelmetlen! Csukd be a szemed! – szólt rám határozottan.

- Oké… – engedelmeskedtem.

- Kinyithatod! – szólt újra kedves hangján. Pislogtam párat, majd megpillantottam egy sötétrózsaszín ruhát a kezében.

- Ugye ezt nem gondolod komolyan! – mutattam remegő kézzel a ruhára.

- De! És fel is fogod próbálni! – ragadta meg a csuklóm, s már rángatott is ki a teremből.

- Lisander, segíts! – nyújtottam karomat drámaian… Ő meg csak vigyorogva vállat vont. Áruló! Végighúzott a folyosón, le a pincébe, valami raktárfélébe. – Ez nem Castiel-ék „gyakorlóterme”?

- De, pont az? – kapcsolta fel mosolyogva a lámpát.

- Neked honnan van kulcsod? – billentettem oldalra a fejem.

- Egyszer rajtakaptam őket, és ezt kaptam a hallgatásomért. – vigyorgott. – Na de te most öltözz át. – Nyomta izgatottan a kezembe a ruhát.

- Én ezt nagyon nem akarom! – dőltem neki a falnak, és lecsúsztam egészen a földig.

- De muszáj lesz! – fonta karba a kezeit.

- Biztos? – néztem rá kérlelőn.

- Igen!

- Jó! [sóhaj] Akkor menny ki. – álltam fel.

- Nem! – vágta rá.

- Mi van? – kerekedtek el a szemeim.

- Maradok. A végén még elszöksz. – bólogatott.

- De...

- Maradok és kész! – erősködött. Alexy előtt öltözzek át? Teljesen elpirultam.

- [sóhaj] Ne szégyenlősködjél már! Tudod, hogy nekem az izmosabbak jönnek be.

- Igen? És Violette? – húztam fel a szemöldököm.

- Elég gonoszul fog hangzani, de ő csak egy próbálkozás… – sóhajtott. – De ne is mondj semmit, mert ha figyeltél volna eddig rám, akkor tudnál róla! – fordult el sértődötten.

- Akkor mi lesz Vie-vel? – aggodalmaskodtam.

- Nem tudom. – hajtotta le szomorúan a fejét. – De most ne romboljuk a hangulatot. Öltözz át!

- Jó, jó! – kezdtem el vetkőzni, majd felhúztam a ruhát. – Na? – forogtam egyet.

- Mintha rádöntötték volna! – ugrott a nyakamba.

- Mi ez a hangzavar? Ki van itt?! – lépett be valaki az ajtón.

- E-elisabeth? – nézett végig rajtam meglepetten Nathaniel.

- Na-nathaniel, me-megmagyarázom! – hadonásztam.

- Nem Elisabeth hibája! Én kértem meg rá! – állt elém védelmezőn Alexy.

- Nincs nagy baj! – sóhajtott. – Csak halkabban kérlek. Ha én meghallottam, akkor az igazgatónő is meghallhatja.

- Huh~ Megnyugodtam. – törölt végig a homlokán kék barátom. – Nem tudtam volna már mást mondani. – mosolygott zavartan.

- Valahogy sejtettem. – nevettem el magam.

- Elisabeth! – nézet el Alexy válla felett Nathaniel. A kékség kapcsolt, és arrébbállt. – Nagyon csinos vagy. – túrt bele idegesen, vörös arccal szőke hajába.

- Kö-köszönöm! – jöttem hirtelen zavarba.

- Jó! Elég volt! Vége a műsornak. Ne legeltesd a szemed Lisa-n! – tolta fel Nathaniel-t Alexy a lépcsőn.

- Mire fel ez a modor? – tettem csípőre a kezem mikor visszaért.

- Egy fiú neked nem elég?

- Ezt meg hogy értsem?! – vágtam rá sértődötten.

- Ha nem tudod, akkor inkább hagyjuk is! – fordult el.

- Nem, most már magyarázd meg!

- E-li-sa-beth! – rohant le a lépcsőn Rosa, majd a nyakamba ugrott. – Iszonyat jól nézel ki! – pörgetett meg maga előtt.

- Köszi! – vigyorogtam elégedetten.

- Mégis megérte rád bízni a dolgot! – veregette háton Alexy-t. Én meg csak értetlenül pislogtam kettejük között.

- Együtt terveltük ki, hogy rád adunk a mai napon egy ruhát. – ölelte át Alexy Rosa vállát.

- Szóval ti szövetkeztek a hátam mögött?! – vontam fel a szemöldököm, majd elnevettem magam.

- De nem egyedül jöttem ám! – dörzsölte össze a tenyerét Rosa. – Ó~ Ly~~~s!! – énekelte. Az említett személy lassan lépkedett le a lépcsőn, s mikor megpillantott, majdhogynem tátva maradt a szája a döbbenettől.

- Hé, azért csukd be a szád! – bökte oldalba Rosa.

- Gyönyörű! – nyögte ki.

- Köszönöm! – mosolyogtam. (Itt már kevésbé éreztem magam kínosan rózsaszínben.) Alexy gyilkos pillantásokat vetett a lány felé, aki pedig csak ártatlanul mosolygott, hol rám, hol Lisander-re nézve.

- Oh, majdnem el is felejtettem! – csapta össze a tenyerét Rosa. – Hoztam neked valamit. – kotorászott a táskájában, majd előhúzott egy nejlonzacskót.

- Mi ez? – kíváncsiskodtam.

- Ez egy cipő! – húzott elő egy fekete magassarkút, majd elém rakta. – Sőt! – kotorászott tovább. – Itt van ez is! – dobott a kezembe egy fekete, csipkés felsőt.

- Köszönöm! – bújtam bele a kapott dolgokba. – Na?

- Zsenik vagyunk! – pacsizott össze Rosa és Alexy.

- Igen. – nevettem. – De most már leveszem.

- Mi? – akadtak ki mind a hárman.

- Nem-nem, nem veheted már le! – tiltakozott Rosa.

- Igen, mindjárt csöngetnek. – szólt hozzá Lisander.

- Pontosan! Így jártál. Ma már így maradsz! – ölelt meg Alexy.

- Alattomosak! – kaptam fel a cuccaim, és felrohantam a folyosóra. Követve a reggeli példámat, megint nekimentem valakinek. Méghozzá újra Castiel-nek.

- Öröm újra látni! – vigyorgott. – Főleg így.

- Ne viccelődj! – morogtam vörös arccal.

- Ez-az! – lépett közénk Rosa. – Épp sikerült meggyőznünk, hogy ne vegye le. Ne bátortalanítsd el. – bökdöste a vörös mellkasát.

- Elbátortalanítani? Dehogy! Igazán szexi. – nézett át a lány felett szokásos mosolyával.

- Ne stíröld! – ugrott közénk még Alexy is. Sikerül úgy közénk furakodnia, hogy elveszítettem az egyensúlyom, s dőltem hátrafelé. Szerencsémre Lisander elkapott, és lábra állított.

- Köszi! – igazgattam meg a ruhám. – Viselkedjetek, légy szíves! – néztem dühösen a srácok felé. Egyszerre bólintottak. Becsöngettek, majd elváltunk. Mindenki ment a saját órájára… vagy az udvarra (Castiel).

A nap további részében elég feszülten éreztem magam. Sokan megbámultak, hol elismerően, hol megvetően. Amber is belémkötött, de Rosa ott volt, s elintézte.

Hazafelé menet Alexy mellém csapódott.

- Hogyhogy te is erre jössz? – érdeklődtem.

- Mondtam, hogy segítek összerakni a leveled, nem? – mosolygott.

Hazaérve ledobtuk a cuccaink, ettünk, s hozzáláttunk a puzzle-hoz. Beletelt vagy két órába, mire renden összerakosgattuk a darabokat. Amint kész lettünk Alexy gyorsan összehajtotta, és zsebre rakta.

- M-most mi van? – értetlenkedtem.

- Először csinálj egy forrócsokit! Utána felolvasom. – húzott fel a földről vigyorogva.

- De sok baj van veled! – nevettem.